A pofáraejtés művészete
Hűűű, dejóóó… Hány helyen hallom mostanában ezt? Túl sok. Jön a hatalmas nagy lelkesedés, aztán pedig egy laza hátraarc. Aztán másnak megint Hűűű, dejóóó. Én meg hűű, de utálom. Valahol van valami képzés, szeminárium, vagy valami titkos iskola. Ebben most már biztos vagyok. Én, hogy más, azt nem tudom. Igazi tehetségek és művészek lepik el… Tovább »

Néha nagyon hülye dolgok indítják el egy blogger gondolatait… Ma ezt egy szögnek és egy kalapácsnak lehet köszönni. Szó szerint rávágtam az újjamra, kék körömlakk nem lett, de “bibis”. Ok? Az ok roppant egyszerű, én ki tényleg tud szegelni, belebonyolódtam abba, mibe nem kellett volna. Nem a legegyszerűbb megoldást választottam, bonyolítottam, csűrtem és csavartam. Holott…
Nem értem az embereket, pedig nem vagyok külső szemlélő csupán. Mint az ovisok…, de tényleg dedós módjára szeretünk és utálunk. Utálatunk tárgya lehet bármi, a bármi bár mi ne legyünk. Az önutálatnál hülyébb dolgot nem tudok elképzelni, ha mégis van ilyen (mert van sajnos), akkor ajánlok egy gyorsvonatot, mivel szembefutni sziveskedjen az illető…Vannak fóbiák, miket…
Az emberek oly furcsák tudnak lenni. Versek, dalok, dicshimnuszok, és törvények zengik a szabadság oltárára helyezett virágok illatát. Mégis szavaikat meg hazudtolva zárnak korlátok mögé emberekek. Rácsok és ketrecek cáfolják a szavakat, mit az Ígéret földjén hangzanak el. Ezen szavak már hiteltelenek, és csak a süket bólogat rájuk. Annyi szó született a rácsokról, mint szeretetről, s…