Az Öreg bolond…

Egy igaz történet gurult ma elő virtuális tollam hegyéből. Egy bolondnak gondolt idős emberről, ki tanúbizonyságot adott a kitartásról. Nem kell feltétlenül ítélni, mert az idejekorán hozott ítélet ítélkezik a sietős bíró feje felett is… A lentebb leírtak valós személyről szólnak, ki már nem él, és ezen írással állítanék emléket tiszteletem jeléül. Jeléül annak, hogy egy ráncos kéz is ölelni tud, egy ráncos kéz simogatása mögött is egy fiatal szív dobban. E történet igazolja számomra azt, hogy ebben a világban is van még helye tiszta szívnek, a megbecsülésnek és a kitartásnak. Senki ne szóljon mikor elolvasta a sorokat, csak gondoljon mélyen magába és nézzen a saját szívébe. Az élet történetei ott játszódnak le az orrunk előtt….

Feri bácsi biciklizett, ódon régi fajta biciklije csendben és komótosan falta az enyhe domb oldalába vájt utat. Nyugodt sietséggel e régi remekmű öreg gazdáját repítette mindennapi céla felé. Sokan nem is tudták ki Ő és merre tart, a zsibongó élet forgott körülötte, de Őt ez nem érdekelte. Annak idején megfigyeltem, hogy nem volt olyan nap, mikor tizenegy óra felé ne tekert volna el előttünk. Óraműpontossággal suhant el, s ki felismerte, köszöntötte annak kalapjához nyúlva respektálta az udvarias üdvözlést. Nem volt évszak, sem vihar, hogy útnak ne indult volna, és barna zakója, vagy felöltője mindennap látható volt. A biciklin nem csak Ő utazottt, egy régi bőrtáska is volt a kormányon, miből csak jó idő múltán vettem észre, hogy miket rejt. Egy régi aluminium éthordó és egy szál virág volt a rejteke mélyén. fiatal emberke lévén érdekelni kezdett, hogy hova jár Ő minden nap. Restellem bevallani, de egyik szünidei napomon biciklire kaptam magam is, és tisztes távolból követni kezdtem Őt. Magamban belül sejtettem a választ…A felesége eltávozott, már vagy öt éve. Gyanúm beigazolódott, a temető felé vette az irányt, én pedig dacos kölyökként kitartottam, hogy megtudom az igazságot. Feri bácsi letámasztotta az öreg nyergesét, és véve a viharvert táskát kitaposott kis ösvénye felé vette útját. A frissen nyírt fűben is is látszott a kis út, mit csak Ő taposott az évek alatt. A temető egyik szeglete rejtette a hantot, mihez tartott, mikor odaért megállt…A táskát letéve imára kucsolta kezét és köszöntötte elhunyt párját. Meghatott a dolog, bár kölyök voltam még, de az érzés mai napig kísért ha erre gondolok, és könnyek szöknek az én szemembe is, nem szégyellem bevallani. Feri bácsi pedig a sír mellé nyúlva egy kis szétnyitható széket vett elő mit felállított és ráült úgy hogy a felirat mellett legyen, s elővette az ütött-kopott éthordót és beszélgetve enni kezdett elmesélve a tegnapi látogatása utáni történéseket. Időnként megállt és megsimogatta a kőkeresztet. Én pedig megdöbbenve álltam és meredten néztem magam elé, hogy ez lenne a holtig és utána tartó szerelem? Ez lenne a kitartás, és a soha el nem felejtés? Néztem a majd nyolcvan éves hórihorgas embert ki hajlott háttal öleli meg a keresztet és csókot ad neki, majd kis elemózsiáját elpakolva útnak indul hazafelé. Már tudtam mi az igazság, de nem tudtam milyen érzés lesz, fájt és egyben reményt adott, hogy talán nekem is lesz egyszer olyan valakim akiért ezt megtenném…és aki értem ezt viszont tenné. Igen… Feri bácsi szerelmes volt egy életre, pedig tudom sokat perlekedett a feleségével, de kitartottak minden áldott nap egymás mellett. Egyszer hallottam mikor valakinek azt mondta, hogy mindegy mennyit perel vele az asszonynappal, este csókkal térnek nyugovóra. Ötven évig volt mellette, és holtában sem akart megválni attól, mi egész életében társa volt. Távozni akartam én is, és  Feri bácsi után indultam, de a sírnál megálltam mert ledermedtem, hogy jövök én ahhoz, hogy az Ő ösvényét használjam. Tekintetem a keresztre tévedt, és elhűltem. Ott ahol a ráncos szerető kéz érintette minden nap a kő megváltozott, kifényesedett, kisimult a napi érintéstől, az érintéstől mi simogatva csiszolta. Elindultam azon az úton ahol jöttem, és lassan tekerve hazafelé gondolkodtam. Volt min, belül tudtam, hogy azon a napon valamit tanítottak nekem, valamit amit tisztelni kell. Feri bácsi volt a mester és én a lopva tanuló tanonc, de megtanultam a lopott órán, hogy mi az, minek igazán fontosnak kell lenni.

Másnap, mikor ismét láttam a viharvert alakot előre köszöntem neki, mit a megszokott módon nyugtázott, s öreg szemében csillogott valami furcsa, s mostanság értem meg arra, hogy tudjam mi volt az… a fiatal szív csillogása volt mi akkor rámkacsintott. A legény volt ott és akkor egyetlen pillantra, ki a kedveséhez siet. Akkor két ismerős fiatal jött velem szembe, és az öreg után nézve mondták azt: ” Nahh…megy megint az Öreg bolond…”

Annyit mondtam nekik, hogy szeretnétek még ti olyan bolondok lenni, mint Ő… Azóta sok év telt el, és öregebb lettem, jártam a temető azon szegletében, vittem egy szál rózsát Mindkettőjüknek, és megsimogattam a keresztet…ott.

Köszönöm…Feri bácsi…