A vad musztáng…

Foto:www.rosenberg-rpg.gportal.hu

Élnek olyan lények a Földön, mik tisztaságuk és kecsességük révén minden korban megmozgatta az emberek fantáziáját. 
Vannak kik szárnyakkal ábrázolják, vannak kik rajzfilmeket készítenek róluk, vannak akik
komoly mozifilmeket kreálnak hűségükről és kitartásukról. Értelmük, és barátságuk vetekszik a kutyákéval. Hosszú évezredek óta társaink…
De van egy rétegük, egy olyan fajtájuk, mi a vadság mintaképe lehetne…
Ők a Musztángok… 

A zöld dombok lábánál néhány tucat ember várakozik, emberek kik keresik a “saját” vadságuk párját, ki mellett igazi önmaguk lehetnek. Mindegyik különböző eszközökkel várja az érkező Musztángokat. Morajlás hallatszik a dombok mögül, mi egyre erősebb dübörgéssé vedlik át. Érkezik a vadlovak ménese. Feltűnnek a domb tetején, és azonnal megtorpannak az emberi lánc láttán, fújtatnak…Ismeretlen szagokat éreznek kitágult orcimpáikon betódulni. Az emberek csemegékkel, friss abrakkal, üdehűs vízzel csalogatják a vágtától megfáradt lovakat, azok pedig 
lépremennek a kívánatos finomságok láttán….Az emberek elégedettek, mert furmányukat újfent siker koronázta. 
Csak egyetlen musztáng áll még a domb lankáján…. Egy kecses, mégis erőteljes mén áll ellen a kísértésnek. Szinte dacosan emelgeti fejét,és csodálkozón tekint társaira, hogy milyen könnyedén adták fel nehezen megtartott szabadságukat. Aztán felhorkan, barna szeme egy furcsa emberen pihen meg, ki a többitől messzebb áll. A mén valahogy megérezte, hogy az a kétlábú más, mint a 
többi, s a csődör nagy meglepetéssel figyeli, hogy ez a furcsa ember megfordul, hátat fordít mindenkinek, és leül a fűbe.A musztáng kivácsiságát alig bírja leplezni, lassú léptekkel, többször megtorpanva közeledik a földön ülőhöz,  ki meg sem moccan…
A csődör okos fejét rázza, és nem érti, hogy ez az ember miért nem akarja őt elcsábítani, ha pedig nem akarja, akkor miért is van ott, és akkor azon a domboldalon. Ekkor az ember még mindíg háttal ülve bal kezét hátranyújtja, miben semmi sincs, és jobb kezével a lába előtt heverő lasszót messzire hajítja. A csődör lassan lépked a kéz felé, szinte megbabonázta a tiszta alázat, mi felé irányult, megérezte azt, hogy nem betörni akarják, hanem egyenrangú félként barátságot kezdeményeztek vele.
Az előtte ülő élőlénynek bár emberszaga volt, mégis valahogy ismerős, és bátorító volt számára. Aztán nagyon lassan az orrát a kinyújtott kézhez nyomta, mintegy kézfogás gyanánt.
Az ember lassan felkelt, de még mindíg nem fordult meg, érezvén a musztáng habozását, nem akartam megtörni a pillanat varázsát, mi a Föld két különböző faja között kialakult, és ami mégis azonos érzéseket indított el lóban és emberben egyaránt…
A csődör a saját akaratától vezérelve fejét átvetette az ember bal válla felett és finoman hozzádörgölte fejét az emberhez, s az ember a szeretet jeleként megsimogatta a ló orrnyergét. Szinte egyszerre mozdultak arra, hogy végre egymás szemébe nézzenek, és mikor szemük írisze a másikéban elmerült tudták, hogy végre egymásra találtak. Az ember egy régi letűnt kor leszármazottjaként, hajában egyetlen sastollal merőn tekintett a többi emberre kik már zablákkal, és pányvákkal akarták az örök vadság paripáit legyőzni.
Sikertelenül…Fejét csóválva a csődör fülébe suttogott valamit, és a ló és az ember lassú léptekkel, egymás mellett sétált el onnan ahol akaratuk ellenére törtek be olyanokat, kik az örök szabadság mezején éltek eddig…

Mikor ráerőlteted az akaratod másokra gondold végig azt, hogy mennyi lennél lelkes
akkor, ha Téged kötnének pányvára. Ha addig szabad cselekvéssel éltél, csak ahhoz
van jogod, hogy egyenrangú félként tekint másokra, mert a rablánctól senki ajka nem
fog öszinte mosolyra derülni…