Persze, hogy fonjuk a szemöldökünk, mikor a leosztást megkaptuk. Pislogunk a lapjainkra, nem értünk dolgokat, de kérdezni sem merünk. Nem lehet, nem mert azt a látszatot mutatnánk, hogy nem tudunk játszani. Pedig dehogynem, játszani mindenki tud, így születtünk. A kérdés az, hogy hogy játszunk. Jól, avagy rosszul. Lehet a legrosszabb lap is a kezünkben, de az Élet mégis kacsinthat ránk. A legkönnyebb dobni a lapokat…s várni a következő leosztásra. A gond az idő, várni kell míg az adott játszma lezajlik…
Az idő pedig pénz, ezesetben az életünk. Ha nem játszunk az adott lapjainkkal sok dolog elkerül minket. Nem biztos, hogy nyerünk velük, lehet csak a legértékesebb dolgot nyerjük. A tapasztalatot. Sokan nem becsülik, de egy olyat játékban, hol senki nem tanít minket, mi lehetne a legnagyobb segítőtárs? Szóval csak játszunk, ne dobjuk az Élet asztalára lapjaink. De ha biztosnak tűnő lapokat adott nekünk éljünk a gyanúperrel. Miért? Mert a legjobb lappal is lehet veszíteni a játék végére. Teríteni csak a végén lehet, a végén, mikor az Élet hajlik meg előtted…
Az Élet játékában játszani nem egyszerű, az asztalhoz időnként új arc ül le, ismeretlen karakter, lehet épp kacsint ránk, lehet épp morcosan vicsorít. Nem véletlenül ült oda, egy új ember egy új taktika, egy új élet. Mellénk ült? Lehet ránk kiváncsi? Lehet szövetséges? Lehet, ki fog derülni. Lapjai rejtve vannak… Aztán néha valami furcsa veszi kezdetét. Engedi látni a lapjait, és mi is engedünk neki. Valami furcsa jó érzés érint meg minket, nem vagunk egyedül. Kialakul egy sajátos nyelvezet, a két ember között. Érzelem, tán bizalom is. Aztán mikor jobb lapjai vannak, tudva a miénk, mégis dobja az addigi lapjait és ránk néz…
Ekkor nyert Ő… Nyert, meg, Minket. Barátnak, társnak? A lap nálunk lesz, hogy eldöntsük, viszonozzuk-e. Ha megtesszük akkor nézzünk az Osztóra. Mosolyogni fog. Ez volt a terve. Velünk… Aztán sejtelmesen vigyorog egyet, és megkeveri a lapokat… Mindenkinek.
