Ami komoly gond, ha ezt egyedül dönti el, esélyt sem adva a másik félnek. Ebből nekem az jön le, hogy a lemondás eszméje lehet megbecsülendő, fejet hajtandó, de lehet a legnagyobb bolond tett. Bolond mert a pillanat nem vár, és az idő telik. Ki tudja hány ember él a földön ki lemondott valakiről? Ki tudja hány keserű magányos pillanat van most is a levegőben? Miért mondasz le a saját boldogságod lehetőségéről? A szerelem olyan mint egy lassan kinyíló virág, de öntözni kell. Mert ha a virág tiszta érzelmekből bújt ki akkor érdemes a türelemre, és lehet, hogy egy életen át virágzik két embernek. Lehet, hogy nem, de ki tudja ezt előre?
Az aki lemond ilyen vagy olyan okból…sosem tudja meg. Sohasem lehet tudni, mit és kit hoz a jövő, de a lemondás csak lemondást szül és nem boldogságot… Ha két ember egymásra talál, annak oka van. Ha egymásba szeretnek annak is, de oka a lemondásnak oly ösztövér tud lenni. Ha a lemondások helyett erőnket a kitartásra összpontosítanánk, sokkal több boldog ember lenne.
Az az ember pedig sosem önző, ki képes lenne lemondani arról aki szíve igaz háborgásáról tehet. Így ne magában kételkedjen, hanem addigi tapasztalatain alapuló fals érzéseiben. Az élet épp elég lemondást követel más területen, és kevés az mit szívesen teszünk, de ha szívünk elllen teszünk…Akkor teszünk igazán rosszat, mert a kétely életünk végéig bennünk marad, és felvetődik az örök fájó kérdés….Mi lett volna ha…
