Lehet könnyed mozdulattal elsöpörni az érzést, hogy belül hol érezzük magunkat jól igazán. Lehet azt mondani, hogy jó nekem a szürke falak között, jó nekem zárt ablakok között. Csak épp nézni kell, hogy hogy költözik be az Élet a szomszédunkba. Talán szárnyakon jön egy fekete rigó ében tollai segítségével, talán egy lehetetlen betonrepedésből előbújó pipacs…
Az élet slágerei ott zöldellnek körülöttünk, és mikor hétvége van, miért van hogy a betonlabirintus kiürül, és mint vándormadarak az emberek mennek, mennek ki vissza az életbe, a zöld dombok közé, a fénylően kék ég alá, és a selymes fűben eldőlve az ég kékjén számolják a felhők futását. Miért? Mert felcsendül bennük egy örökzöld sláger, előkúszik egy régiigaz gondolat, és elönti őket az élet iránti vágy…
Lehet megmagyarázni, lehet azt mondani van nyaralóm, van rokonom kihez mennem kell. Mindeki tudja mi az igazság. Kikapcsolódni lehet sokféleképp, de a belső kikapcsolódása máshol nem tud végbemenni, mint kint, kint a zöldellő réteken, árnyas fák alatt, hűs csermelyek mellett, mennyezetként pedig az ék kékje feszül felettünk. Kell ennél több? Kell nekünk? A tüdő megtelik oxigénnel, a szem szenvedélyesen falja a zöld-kék színek variációit. A városok parkjai miért is másért lennének tele, csempészet, mi az életet hivatott visszalopni oda, hol sokan fennen hirdetik, hogy nem érdekli őket.
Lehet tévúton járni, lehet nem a reménykedő élet színében hinni, lehet nem a zöld békéjét és nyugalmát keresni. Egy zöld szempárban kell elveszni. Lehet… és érdemes.
