Cefrehuszárok…

A fogyasztói társadalom oszlopos tagjai Ők, kik fogyasztószer nélkül fogyasztanak mindent mi “A” betűvel kezdődik… A Sör, a Bor, és a pályinka. Huszáros vágással hörpintik ki Istók uccse az iccét, ezért hívom őket Cefrehuszároknak. Nehéz és fáradtságos munkával isszák magukat a sárga föld szintjére, miközben tagolatlan szájhagyománnyal ordítják kedvenc mulatós zenéiket antirefrénben, de úgy, hogy egy logopédus sírva kömyörögne pöszékért és dadogósokért. E kocsmapult támasztó és stabilizáló kisiparosok egymás közt érzik jól magukat, mondhatni ott mindenki egyivásúvá válik. A fogyasztott cefreszármazékok mennyiségének növelésével pedig egyenes arányban csökken agysejtjeik és épelméjűségük száma és mértéke…

Hangzatos hülyeségek omolnak térdre a részegség oltára előtt, mit egyetlen ember tekint végig józanul (jobbik esetben), a pultos, ki a dagadó kassza láttán csak úgy durálja a kuncsaftokat egymás felé, na meg persze poharaik felé. Eszébe sem jut azon egyszerű tény, hogy “vendégei” nem egy szesztámogató alapítvány pénzét hörpölik el, hanem a nehezen megkeresett munkabér, vagy épp a könnyen jövő segélypénz mi nála költésre kerül. Hol érdekli őt a szesztestvér családja, törlesztőrészlete? Kit érdekel, hogy otthon munka és családja várja?

Persze az sem mindegy, hogy ki milyenné válik mikor az alkohol a fejébe száll. Van ugye ki Pompomként ül vigyorogva egy szép hosszú ágon…akarom mondani a sarokban, és ha kell, ha nem vigyorog. Van aki a szesz erejével vértezve hadba indul, hóna alá dinnyéket vágva jár fel, s alá, majd horgolási és kötözködési kedvéhez méltóan köt bele az élő fába is. Az ember lerészegülve rájön arra, hogy valójában mégis biztonságosabb az első hajtást bekapcsolva közlekedni haza, és a perspektíva mi négykézláb fogadja faltörő kosként kezdi működtetni egyébként gondolkozásra kárhoztatott testrészét.

Aztán jön ugye a hazaérkezés, mátyósan, pityókásan, tintásan a család legnagyobb örömére… Kik azt remélik, hogy mámorát kipihenendő elmarad és lefekszik. Na ez a jobbik eset, a másik, hogy a hóna alól kipotyogó erődinnyék ellenére erőbemutatót tart feleségének és gyermekeinek, mi lazán mondva is pofátlanság. Mert nincsenek vele egy súlycsoportban, így az erőszak helyi terminátora csépeli kiket egyébként szeretnie kéne, míg el nem fárad, vagy ők menekülőre nem fogják. Dicsőségét a másnap bűnteti, mikor visszabeszél teste, és a család tekintetei tüzében talán még el is szégyelli magát. Tán még bocsánatot is kér, de a szavak elhangzottak a tettek megtörténtek, és a sebek létrejöttek, a hit mi egy “családfő” felé szállna már megingott. A bizalom madara elrepült, és a félelem dökeselyűje szállt helyébe…

Senki nem mondta, hogy nem lehet inni, de mint értelmes ember felmérve képességeit és anyagi lehetőségeit el KELL dönteni, hogy mi az mi megtehető, és mi az mi nem. Számomra a legmegdöbbentőbb az, ha kölykök isszák magukat hullára, vagy épp nők, kik női mivoltukat a retikülben hagyva a férfiakat is megszégyenítik, mikor fejükbe száll az alkohol. Ebben is egyenrangúvá kellett válni? A Cefrehuszárokkal pont? Aztán persze reggel jön a csodálat, hogy én a Nő, hol is vagyok és mit is csináltam…és kivel…

Számomra sosem lesz enyhítő körülmény, hogy valaki részeg volt, mikor olyat cselekedett, mit nem kellett volna. Talán bele kéne nézni a társ és a gyermek szemébe, hogy mit jelentett neki a bemutató és fel kéne tenni maguknak a kérdést hó végén, hogy miért nincs mit az asztalra tenni. Egyet kéne de nagyon. Magukba szállni és dönteni, hogy iszik…vagy él.

Rengeteg család szenved családtagja hitvallása miatt, és a “hívők”-ön múlik, hogy a család hite kibírja-e az ő vallásuk árnyoldalait…