Néma levente legyek ha értem, hogy mire gondol az ki tőlem kérdez, kérdésébe olyan hóbelevancot téve, hogy vödröt adnék neki és megígérném, hogy hazaviszem és kiválogatom, mint a mesebeli lencsét. Pedig annyira egyszerű lenne… kevesebb vetítés és több őszinteség. Ha pedig valki őszinte szókitöréssel egy kérdésre válaszol, és elmondja részletesen a történteket akkor nem újabb kérdőjelekkel kéne megajándékozni és kéteélkedni, hanem kicsit örülni annak, hogy a kérdés választ szült.
Kegyetlen dolog olyan kérdés elé állítani azt, ki a saját kérdésére sem tud szívből jövő választ adni. Mégis elhangzik ezerszer, és mégis…mégis a választalanság is hordoz magában választ, mi ugyan ki nem mondott válasz, de válasz. Sokkal jobb lenne olyan mondatokat használni, mikben kevesebb kérdőjel bújik meg, nem csak a mondat végén, hanem a kérdésen belül is. Mert a kérdező bizonytalansága elevenen kárhoztatja el a beszélgetés fonalát.
Minden mondatnak megvan a maga zenéje, lágy avagy markáns tónusa, és a helyzettől élethelyzettől függően kerülnek a végükre az I-kre a pontok, kérdőjelek, felkiáltójelek. Pedig kérdezni jó, mert ha kérdeznek egyben biztos lehet a kérdezett. Hogy kiváncsiak rá és vélemémyére szomjaznak. Sokan kerülik a kérdéseket, félve a rájuk adott válaszok súlyától, pedig egy igaz válasz mentesít a hiú ábrándtól, vagy emel fel a fellegekbe…
Ki tudja kérdését feltenni úgy, hogy válasza is megszületett belsejében, az nem útvesztőt kínál fel kérdezettjének, hanem utat mutat önnönmaga megértéséhez…
