A kérdező kérdése

Néha elgondolkozom azon, hogy néha mi a fenének teszek fel kérdést, kérdéseket. Sokszor az fordul elő, hogy már tudom előre a választ, de mégis… mégis felteszem. Felteszem, mert esélyt adok arra, hogy válaszoljanak. Kérdezni is tudni kell, és a hajam tudom tépni azon, ha értelmetlen, vagy épp a kérdésben megtalálható maga a válasz is. Én magyarul beszélek, élek és gondolkozom, és nagy ívben pottyantok az “amerikás” gondolkodásmódokra. Ha górcső alá vesszük magát a kérdőjelet, akkor egy majdnem körforgalom amit látunk amiből egy út vezet ki és a végén egyetlen pont van, ő lenne a válasz. Míg rajzolódik maga a kérdés, fogalmazódik, egyetlen mozdulattal vele együtt alakul a válasz is. Ha pedig tudjuk a kérdést jól megfogalmazódni akkor sokkal tisztább válaszok születnek. Mennyi félreértés születik egynéhány hülye kérdésből, és persze ok okozati síkon a válaszok is ennek megfelelőek lesznek. Csini ördögi kör kanyarog ki belőle és a képzeletbeli leggyorsabb kereszteződés végtelen körré válik és a pont ott nem lesz ahol remélni szeretnénk…

Néma levente legyek ha értem, hogy mire gondol az ki tőlem kérdez, kérdésébe olyan hóbelevancot téve, hogy vödröt adnék neki és megígérném, hogy hazaviszem és kiválogatom, mint a mesebeli lencsét. Pedig annyira egyszerű lenne… kevesebb vetítés és több őszinteség. Ha pedig valki őszinte szókitöréssel egy kérdésre válaszol, és elmondja részletesen a történteket akkor nem újabb kérdőjelekkel kéne megajándékozni és kéteélkedni, hanem kicsit örülni annak, hogy a kérdés választ szült.

Kegyetlen dolog olyan kérdés elé állítani azt, ki a saját kérdésére sem tud szívből jövő választ adni. Mégis elhangzik ezerszer, és mégis…mégis a választalanság is hordoz magában választ, mi ugyan ki nem mondott válasz, de válasz. Sokkal jobb lenne olyan mondatokat használni, mikben kevesebb kérdőjel bújik meg, nem csak a mondat végén, hanem a kérdésen belül is. Mert a kérdező bizonytalansága elevenen kárhoztatja el a beszélgetés fonalát.

Minden mondatnak megvan a maga zenéje, lágy avagy markáns tónusa, és a helyzettől élethelyzettől függően kerülnek a végükre az I-kre a pontok, kérdőjelek, felkiáltójelek. Pedig kérdezni jó, mert ha kérdeznek egyben biztos lehet a kérdezett. Hogy kiváncsiak rá és vélemémyére szomjaznak. Sokan kerülik a kérdéseket, félve a rájuk adott válaszok súlyától, pedig egy igaz válasz mentesít a hiú ábrándtól, vagy emel fel a fellegekbe…

Ki tudja kérdését feltenni úgy, hogy válasza is megszületett belsejében, az nem útvesztőt kínál fel kérdezettjének, hanem utat mutat önnönmaga megértéséhez…