Annyi mindenre vagyunk képesek, tudunk örömet okozni, és tudunk fájdalmat is. Vannak olyan sebek mik a testet érik, és nagyon fájdalmasak, lassan gyógyulnak és legtöbbször marandandó hegek és forradások tarkítják a testünk. A fájdalom javarészt elmúlik, és csak egy fehéres csík jelzi azt, hogy sérültünk. Ezek a sérülések keletkezhetnek balesettől, vagy épp egy embertársunk erőszakosságától, de test sebei begyógyulnak, bár sohasem leszünk utána teljesek és épek. A rosszabb az, mikor nem a test sebei fájnak, hanem ott belül érezzük tűk szúrását, kés hasogatását, gyomrunk összeszorulását. Ezek a sebek sebek maradnak egy életen át, és a varrosodást csak az idő segíti, és az el nem múló szeretet.
Az ember sokkal figyelmetlenebb annál, hogy észrevegye azt a fájdalmat, mit épp abban az emberben okoz, kit szeret. Könnyedén siklik át azon, mit a vaknak is látnia kéne. Olyan ez mint a legügyesebb kínzómester tűi, nem okoznak maradandó sérülést, nem folyik patakokban a vérünk, de az egymás után érkező folyamatos fájdalom és bántás az, mi azt éri el végül, hogy kikelünk magunkból, és visszatámadunk. Cseppek ezek egy olyan pohárban, mi a minket ért fájdalmat gyűjti, és nincs az feneketlen pohár, mi ne telne be egyszer.
Sebek, mik fájnak kimondatlanul, égetnek akkor is mikor fagyos a szívünk. Sok család, és sok fal őrzi ezeket a titkokat, titkokat, mikre ritkán derül fény, s ha fény is derül már késő. A szomorúság eluralkodik akkor, mikor az ejt rajtunk sebeket, kit szeretünk, és saját magunk fontosságában kezdünk el kételkedni. Vajon miért tette, bántottam-e őt, hogy ezt csinálta, vagy épp már nem is érdeklem, és el akar marni maga mellől? Rengeteg kérdés…válasz nélkül, mert legtöbbször a kérdés nem is kerül feltevésre, félve a választól…
A gyarló ember pedig mindíg azt bántja meg a legjobban, ki őt a legjobban szereti. A mélabú és depresszió pedig egymást karöltve vagdossa össze az embert. Olyan sebeket ejtenek, amik előbb, vagy utóbb kihatnak a testre is, televényföldet adva a betegségeknek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne odafigyelni a másikra, és a bántottnak is meg kéne szólalni, és nem a sebhelyek gyűjtögetésében elmerülni. Emberek, barátok és családok oszolnak fel, a figyelmetlenségen alapuló fájdalmak miatt, közben pedig egyre türelmetlenebbeké válnak, és a kapott fájdalmat azok felé sugározzák ki, kik érdemtelenek rá. Ördögi kör, mely olyan emberek fájdalmát okozzák végül akik vétlenek.
A hegeinket a sebeinknek köszönhetjük, a megbocsátásunk pedig a hegeinknek. Vegyük észre azt, hogy nem csak mi kapunk sebeket, osztjuk is őket szép számmal, és szinte természetessé, lételemmé válik a marakodás, a törtetés. Bosszút állunk azokon, kik előtt ismeretlen az igazi indok, hogy miért is vagyunk ilyenek. Csak az idő és a szeretet enyhíti a belső hegek fájdalmát, ha pedig nyitottak maradunk a régiúj érzésekre, amik elfelejtve hevertek bennünk, akkor képesek leszünk arra is, hogy az általunk, vagy mások által okozott sebeket begyógyítsuk, és a fájdalmat enyhítsük…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: