 |
||
| Foto:Tapfer |
Egyszer rég, sok téllel és nyárral ezelőtt tettek ide, hogy az errejáróknak pihenést nyújtsak. Szép voltam, sokan pihentek el rajtam, és fáradságukat boldogan vettem el. Sok cserfes gyerőc rohangált előttem, s szüleik szavára tértek vissza csak hozzám. Sok éhes száj oltotta el gyomrának korgását miközben rajtam pihent. Nem unatkoztam, én mindíg megvártam, míg eljöttek hozzám. Sok szerelmes csók csattanásának fültanúja, sok szakítás szomorú fájdalmát láttam én. Az idő telt, s az emberek már nem jöttek, néha egy mókus látogat meg már csupán, elkorhadok, erős faerezetem az enyészeté lesz, már nincs rám szükség. Elfeledett padként állok itt az árnyak hűvösén, mert az emberek elfeledtek megállni, és leülni egy padra. Egy padra, mi megannyi gondolat és érzés szülőhelye. Nem jönnek, mert nincs idejük, de nekem van, míg el nem tűnök én várok rátok…emberek.
Suttogó Gabriel
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: