Egycsepp…könnycsepp…

Foto:www.hazipatika.com

Hihetetlen kreálmány az ember, annyi mindenre képes, és az érzelmek olyan tárházát tudja bemutatni, mire más élőlény nemigen képes, csak sokszor nem mutatjuk, rejtjük a világ “szeme” elől. Félve a megítéléstől, lesajnálástól és néha még az együttérzéstől is. Nem mutatjuk ki ha szomorúak vagyunk, ha félünk, ha szeretünk, de nem mutatjuk, ha dühöngünk, vagy épp ha boldogok vagyunk.
Elfojtjuk, szinte gúzsba kötjük valódi énnünk, s ott legbelül kínlódunk fájdalommal, hitetlenséggel, kishitűséggel, vagy
épp viszonzatlan szerelmünkkel. Néha azt gondolom, az emberek szeretnek szenvedni, szeretik magukat egy olyan
igába hajtva látni, mire lehet hivatkozni, hogy mi, miért nem ment, ki miért nem szeret minket. A tiszta érzések könnyeink
útján látnak napvilágot….

KÖNNYCSEPPEK….
Ha szomorúan elvonulunk a világ elől, mert belül ott fáj, és nem akarunk mások előtt fájdalmunkról kitárulkozni jó könnyeket hullajtani azért, mi fáj nekünk. Az indok lehet bármi, egy sikertelen munka, egy szerett ember elvesztése, vagy épp csalódás azokban kikben addig nem csalódtunk.
Onnan belülről jön, és lehet, hogy a szemen távozik, de az csak a kiút vége az érzésnek, mi hatalmába kerített bennünket, addig, míg kiért sokat dolgozott bennünk azon, hogy általa mgkönnyebbüljünk. Mikor a bánat könnyei záporoznak szemünkből, az angyalok számolják velünk együtt őket, és figyelnek minket, mert könnyeink által válunk jobb emberekké.
Ha egy ember látunk sírni, légyen akár ismeretlen, miért fog el mindekit egy szorongató, együttérző gondolat? Főleg azokat, kik tudnak sírni, kik megtapasztalták már a letörtség fullasztóságát? Mert emberek, kik érzik  másik szenvedésének súlyát, mert a bánat könnye csak a nagy érzések velejárója.
Ha párunk szemében látunk elmorzsolva egy könnyet, nem kéne odafigyelni, és megkérdezni mi bánhatja, kit állítólag teljes szívvel szeretünk? Vannak ám örömkönnyek is! Rég elveszett emlékek megtalálása, egy saját kis kuckó tulajdonlása, egy lehetőségekkel teli új élet kimondatlan sóhaját is lehet könnyben megmutatni. Lehet látni egy anya arcán, mikor gyermeke veszélyből menekül meg, vagy épp egy hosszú útról épségben tér haza.
Leendő párunk arcán is csoroghat, mikor a boldogító igen hangzik el…Lehet ajándékozás öröme, mint az ajádékozó, mint a megajándékozott arcán is díszeleghet a jóleső érzés kicsordulása. Meghatottság jellemzi ezeket, azért mert valaki, vagy valakik Ránk gondoltak, és épp akár minket “átverve” meglepetést készítettek nekünk.
A nők többet, a férfiak kevesebbet könnyeznek? Dehogy! A nők kimutatják, a férfiak nem, mert azt hiszik “nem férfias”, így belül keseregnek, holott sokkal jobban járnának, ha megmutatnák, mi az mi fáj nekik. Így a nők is jobban hinnék el, hogy igaz érzések lapulnak a férfiszívek zegzugaiban is.
Egycsepp..könnycsepp….
Mennyi mindenről árulkodik, szavak és kézmozdulatok nélkül, csak állva ott, döbbent arccal, s kik okozói voltak viszontajándékként könyvelhetik el, mi az arcunkon látható. Ha bántottak minket, akkor pedig a szégyen az, mi okozói arcára ül ki, ha van bennük emberi szellem.
Könny…a szeret és a bánat gyermeke egyben, de ez az, mi emberré tesz minket, így senki ne szégyelje azt, hogy épp emberként viselkedik….

Én nem szégyenlem, ha úgy hozza életem, megteszem…
Könnyebbé válok általa, és emberibb emberré, ez pedig  saját olvasatomban nem elítélendő.