Csak egy álom….3

Foto:www.topfoto.hu

Ahogy lépkedtünk a szárazzá vált derékmagasságú fűben, és elmerültem a táj szépségében elfelejtettem rendesen emelgetni lábaim, és megbotlottam. Dzsumával együtt sikerült
elterülni, mit Ő zokon vett, és fenn hangon közölte velem, hogy ne”kelelézzek”(hangoskodjak) már ennyit. Már épp felkeltünk és indulni akartam volna mikor hirtelen lehúzott. Csui…suttogta, és kelet felé mutatott, én meg mint valami vakbogár meresztettem szemem. Türelmetlenül csapott gukkeremre, mert teljesen tisztában volt a Fehéremberek fogyatékosságaival. Hihetetlen milyen jól látnak, a mi szemünk selejtes jószág az övékhez képest. Szememhez emeltem lassan a távcsövet, és az irányba néztem, mit vadul mutogatott nekem Dzsuma. Megvan, vagy százötven méterre egy bokros résznél egy párduc állt. Szájában a kölykével. A csontropogtató fogak között egy négyhetes kölyök leledzett.
Megdöbbentett a vadság és a szeretet ilyenforma kombinációja, mit ha az ember nem a saját szemével lát nem is tudja érzékelni. Először nem értettem, hogy mi a meredt tekintet oka, de miközben ezen morfondíroztam Dzsuma oldalbabökött, és oldalvást mutatott. Egy hatfős foltos hiénacsapat kullogott behúzott farokkal és lógó hassal, gondolom ők voltak tegnap éjjel a “nagy úr” hívatlan vendégei. Még nem vették észre az anyát, de ő már figyelemmel kísérte sárga szemével őket.
Dzsumán látszott az aggodalom, és az értetlenség, és mutogatással adta tudtul, mit én sem értettem. Miért nem oson el? Hisz nem vették észre, hirtelen a gukker segítségével megláttam az okát….Még egy kölyök! Ki lekushadva oson anyja felé.Eszembe jutott az anyai dilemma, miszerint, hogy hagyhatná ott az egyik kölykét miközben a másikat menti, kettőt pedig nem vihet. Ez volt a tiprolódásának egyetlen oka. Könyörögve kértem Dzsumát, hogy avatkozzunk be, mert mindíg ellenszeves társaságnak gondoltam a hiénák kompániáját. “Nevetésük” vérfagyasztó, megjelenésük semmi szépséget nem hord magában, és előszeretettel hemperegnek a vértől átitatott tetemeken.
Dzsuma, a mindíg barátságos Dzsuma rámförmedt (ma már másodszor), hogy nem avatkozhatunk be, mert nem tehetjük. Az élet oly rendje uralkodik még e kontinensen, hogy nem tűri meg ezt a fajta viselkedést. Ha a kölyök életben marad, mert nem veszik észre, vagy az anyja megvédi az mind az élet rendje, az is ha elpusztul. Nehéz szívvel adtam neki igazat, és aggódva emeltem a szememhez a távcsövet. Meglepődtem, mert mindkét csapat felénk szegezte tekintetét, szimatot kaptak, és én hitetlenül néztem Dzsumára. Hogy a fenébe…mert a szél sem fúj. Nem érezhető de mozog a levegő, és megmutatta. Száraz, finom homokot emelt fel kérges kezével, majd finoman hullajtani kezdte. Miközben a homok pergett ki kezéből, a lágy, érezhetetlen fuvallat felénk terelte.
Megkérdeztem, hogy ennyire ismerik a szagunkat, hogy mindent abbahagyva szagunk forrását keresik? Dzsuma megrázta a fejét, és az ellenkező irányba mutatott. A síkság felől az oroszlánok érkeztek egyáltalán nem fenségesen, ezt a gukker segítségével állíthatom. Véres pofával és degeszre tömött hassal baktattak felénk, a jóllakott érdeklődéssel a szemükben. Visszafordultam, és a hiénáknak hírük hamvuk sem volt, és a párduc is elindult egy másik irányba. Mi is visszavonulót fújtunk, és erőltetett menetben
clapptattunk a tábor felé. Egy reggel Afrikában, de milyen reggel…

(Folyt köv.)