A kalitka….

Az emberek oly furcsák tudnak lenni. Versek, dalok, dicshimnuszok, és törvények zengik a szabadság oltárára helyezett virágok illatát. Mégis szavaikat meg hazudtolva zárnak korlátok mögé emberekek. Rácsok és ketrecek cáfolják a szavakat, mit az Ígéret földjén hangzanak el. Ezen szavak már hiteltelenek, és csak a süket bólogat rájuk. Annyi szó született a rácsokról,
mint szeretetről, s az emberek kordában akarják tartani azt is, kinek szeretetében nem kéne kételkedni. Az élet szabad volt akkor is, mikor az ember tudta kiscipőben járt, fejlődésünk és tudásunk sosem fog feljogosítani arra, hogy rácsok mögött tartsunk embereket, és állatokat.
Sokszor pedig rácsok sem kellenek ahhoz, hogy emberek bezárva senyvedjenek egy kalitkában, mégha e kalitka aranyból van is…

Szeretsz állatkertben járni? Jártam én is, és jó volt látni a messzi föld életének jeles képviselőit, kik arra sorsa jutottak, hogy egész életüket rácsok és ketrecek mögött éljék le a szemünk előtt. Annyit lehet hallani a “mi”, az emberi jogokról született dogmákat. Ha jogtalanul zárnak be embereket, kényszerítik őket bezártságra az mindíg vezető hír az egész világban. Az ember nem bánik a saját fajával sem kesztyűs kézzel, miért tenné ezt a többi élőlénnyel… az Új világban az őslakos indiáno-
kat mészárolták le, és maradványaik rezervátumokban sínylődtek, az állatok sem menekültek meg ez elől.
Tudom, hogy azon érvelés mellett tették, hogy így lehet őket megvédeni…de ki védte meg őket előttünk, és most tőlünk? Senki…., de nem is kell őket a védelem vélelme alapján óvni, jól elvannak, voltak nélkülünk is, az indok az irányítás, és az élettér szerzése. Az emberek között is lehet rácsok mögött élni, van ki okkal kerül mögéjük, és büntetésből kényszerül napjait bezárt vadállatként élni, mert volt tett, mivel kiérdemelte.
A legszomorúbb, ha azokat a láthatatlan rácsokat nézegetjük, mik ugyanúgy életünk részeivé váltak, de legtöbbször közvetlen környezetünk sem vesz róla tudomást.
Kalitkák…láthatatlan kalitkák….
Ezeknek a kalitkáknak a rácsai ritkán épülnek fémből avagy fából, ezen kalitkák rácsai az erőszak, a félelem, és kiszolgáltatottság fonalából állnak össze, s mintegy pányvaként rögzülnek emberek nyakában. Van mikor szeretetként van feltűntetve az, mi semmi másról nem szól, mint a birtoklásról és az uralkodásról. A zöld szemű szörny manapság is sok áldotatot szed, és fájdalmas hangtalan kiáltások verik vel a belső csendet, és a hangtalan kényszerítő eszközök durva sebeket 
ejtenek ott, ahol nem a vörös vér patakozna, hanem erőnk leve csorog ki kezünkből. Elindul egy lassú hanyatlás ezekben az emberekben, először kétségbeesett küzdelmet próbálnak vívni, de a legnagyobb gond az, hogy egyedül ezzel nem tudnak megbírkózni, segítség pedig alig akad.
Ha mégis akkor is kérészéletű, mert senki sem akar egy család életébe olyannyira beleszólni, a senyvedő alany pedig egy idő után feladja heroikus küzdelmét, és megadja magát sorsának. Botor tett ez, mert ideig-óráig el lehet viselni a rabigát,lehet magunknak azt hajtogatni, hogy gyermekeimért, szüleimért teszem, de felesleges, mert kikért tennénk az áldozatot, azok is szenvedni fognak pont a szenvedés láttán…Az ilyen helyzet egyetlen megoldása a továbblépés, visszapillantó eldobva és az ajtón kilépve figyelmet sem kell vetni a sanyargató könyörgésére, vagy követelőzésére. Nem szabad, mert minden menne tovább, vagy inkább a gúzs még szorosabbá, a hurok még fojtogatóbbá válik. Nem lehet mentségeket keresni, miért maradsz, mert ha tovább maradsz, Te meg nem maradsz, elnyel és felőröl a szabadságvágy.
Mert a kalitkádból kitekintve látod a szabadság kék madarát, oly közel van, és mégis oly távol, hogy ebbe hasad bele szíved, és élő élettelenként fogod életed hátralévő napjait leélni és a szomorúság vésődik arcodba, lelkedbe.
Soha semmiért ne ad fel azt, mit szabadságnak hívnak, mert ha feladod akkor életed legnagyobb harca vár rád azért, hogy visszaszerezd…

Kevés dolog érdemli meg a végsőkig folyó harcot, az egyik ezek közül a
szabadság, mert szabadság nélkül nem tud kicsírázni a szeretet és a szerelem
sem…