| Foto:www.cnsforum.com |
Azta leborult szivarvégit csemetéim! Hogy ma-
napság mennyit kell harcolászni! Annak idején
de szép is volt, mikor nyíltsisakos küzdelemben
dőltek el a dolgok, és a vesztes fél is tudomásul
vette vereségét, a győztes pedig nem élt vissza
azzal, hogy a viadal nyerteseként távozott a
pástról. Manapság nem divat a becsületes küz-
delem, még az ötkarikás játékok résztvevői is
jogosulatlan előnyök megszerzésén munkál-
kodnak, a binyiglisekről nem is beszélve.
Edzésként Ők tuti szénmeghajtású erőműben
edzenek, mert annyi “kokszot” tolnak, hogy az
embertelen…
Mindenki harcol, és mindenki mindenkivel
harcolászik fenemód nagy ingerenciával, mint-
ha muszáj lenne. Huszárosnak nem mondható
vágásokkal öldökli a nép egymást.
Harc van, harc a végsőkig….
Don Qihóte rémülten tekintene körül, és nézné a kollegákat és kolleginákat, kik
Sztahanovot megszégyenítő lendülettel harcolnak a nem létező szélmalmaik ellen.
Vad és ádáz harc folyik egy-egy állásért, és nem feltétlenül a legrátermettebb viszi el
a pálmát. Emberek jelentgetik fel egymást bosszúból, s Rómeóék csak pislognának,
hogy milyen vendetták alakultak ki erre mifelénk, és saját családjaik ezen harcok
látán megszégyenülten ülnének le bográcsozni. Gyerekek, gyerekek harcolnak az
oviban, amolyan felnőttes játékként “csalják” ki a másik értékeit, árulják el az óvó-
néninek társuk minden bűnét. Cserébe pedig kérnek is már, mert már apró-cseprő
korban is biznisz lett az árulás. Tanulnak gyermekeink..tőlünk, tőlünk mert ezt
látják példaként maguk előtt.
Hol vannak a régi szép mesefilmek? Helyettük kimondhatatlan nevű csudahősök és
főgonoszok írtják az embereket, zombis játékok, és erőszakmentesnek nem mondható
filmek kavalkádja ontódik a média minden szegletéből. Nem, ők már nem gyerekek,
már rég nem, csak úgy néznek ki, dem ár rég lekopott róluk a gyerekkor. Nincs már
dac, már csak düh van bennük, és bennünk is…
Harcolunk akkor is mikor békejobbot nyújtanak felénk, és könnyed mozdulattal
rúgnak még bele a padlón kínlódó emberbe, hogy ne áljon talpra, mert még rivális
lehet. A legkeményebb harcok már nem a fegyverek szavával dúlnak, a szavak
háborúja zajlik mindennap.
Kevés barátság alapja marad a becsület és a hit, hogy barátunk nem árul el, és épp
nem Ő fog hátbaszúrni. Már a párkapcsolatok javarésze is alkukon múlik, egyezsé-
gek és kötelezettségek hálójába gabalyodva élik éltük emberek, és az ÉN hatalma
kerül előtérbe minden területen, már ritka a lemondás, a támasz nyújtása.
Ha gond van, kocc box, és simán magára hajuk azt ki mellett addig éltünk, mert
másért kevés ember áll sorompóba.
A gyengén aratott dicstelen győzelem fénye nem dicsőít senkit, az önzetlen segíteni
akarás pedig akaratlanul is magasztosít bárkit…
Miért van az, hogy a legszegényebbek, harcolnak a legkevésbé olyan javakért, miket
szinte megilletnének, és kiknek van fillérekért állnak kivont karddal…
Ezekkel a harcokkal vannak dolgok miket apró, de biztos lépésekkel érünk el,
Sebeket szerzünk, és forradások tarkítják azon részeink, mik nem láthatóak, és a
küzdelmek hevében olyanokat is megsebzünk, kik lehet, hyogy mellettünk harcoltak,
vagy épp szeretteinket sebezzük meg…már rutinból.
Azt érzem meg kéne válogatni a harcainkat, mert nem marad erőnk majd arra, mire
érdemes volna odafigyelni. Ha nem harcolsz most, lehet az idő hoz ki győztesen.
A végsőkik pedig botorság a küzdelem, mert lehet, hogy az ember a végén győztesen
kerül ki, de sebeinek hála, már nem az ember lesz, ki méltó a győzelemre.
Nekünk embereknek a vérünkben van a harc és a küzdés, majd ha ezeken is tudunk
uralkodni akkor mondhatjuk el, hogy valóban E bolygó uralkodó faja vagyunk.
A nemes dolgokért való becsületes küzdés emel ki minket az ádáz acsarkodók
közül, de nem feledve azt, hogy cél nem szentesíthet egyetlen olyan eszközt sem,
mi minket is lehúz a becstelenek közé…
A legnagyobb harcot magunkban találjuk, mikor az elme harcol a szívvel…
