 |
| Foto:www.bien hu |
Amikor egy párkapcsolat véget
ér óhatatlanul felmerülnek az
emberben kérdések. Hogy jutot-
tunk idáig, mi miért történt, és
ki mit tett, vagy épp nem tett.
Elfogadjuk-e a véget, vagy küz-
dünk tovább egy olyanért mit
biztosnak, avagy lehetetlennek
érzünk. Ezernyi kérdés és érzés
tolul fel az emberben, és ember
legyen a talpán ki nekünk ak-
kor érdemben tud tanácsot adni.
Mikor végleg “lecseng bennünk”
visszagondolva értelmetlen értel-
met találunk….
Vagy épp azt sem?
Megmondom őszintén, hogy pár dolgon már én is túl vagyok ezen a téren, és alant
leírom, hogy én hogy éltem meg egyiket-másikat, próbálva ésszel és lélekkel felde-
ríteni azt, hogy mi zajlik egy emberben akkor mikor a Vég jön el.
Nem hiszem el…
Az embert szinte pofánvágja a tény mit addig szeretve kedvelt partnere tol az orcája
elé, és az ember nem hiszi el mi történt vele, mint egy kapcsoló, mit kikapcsoltak
megszűnik minden addigi érzés? Az ember azt érzi, hogy számára ez felfoghatatlan,
Eltűnt a Lavpover….és nincs többé ragaszkodás…
Haragszom rád…
Haragszom rád, mert mennyi hibád van…mikkel igazolni lehet azt, miért hagylak el?
Van aki napokig dühöng és csapkod. Bosszúvág oson az ember lelki szemei elé, hogy
hogy és hol tud ártani annak ki rútúl átverte, mikor vadul táncol a harag a dühvel.
Önbecsülés rombolás aktív közben, mert szükségtelenné tettek minket. Ismeretségi
körünk felé pedig úgy tálaljuk, mintha Mi szakítottunk volna, igazolgatva saját
magunkat, még saját magunk felé is…
Lókupeckedés…
Mikor a düh vörös köde elszáll, elindul a kompromisszumgyártás, mi lenne ha című
mondatok hangzanak el sokszor mindkét fél szájából, miközben egyetlen dolgot felej-
tenek el, hogy aki alkudozik, az egyben fizet is. Van aki heves kovácsfújtató használat-
tal élesztgeti a kihunyt tüzet is, mi rengeteg energiába kerül és legtöbbször teljesen
felesleges küzdelem.Ha mégis kicsiny siker koronázza erőfeszítését, csak elodázza az
elkerülhetetlent. De jó…
Agyi dedógyogyó…
A kudarc és az eredménytelenség depije érkezik, ha akarjuk, ha nem, és persze lehet
kifelé nagyon hepit mutatni, de belül megy a marcangolás, tuti fogyókúra az biztos.
Kicsit magunkba fordulunk, jó egyedül lenni, de épp saját magunkat kínozzuk, mert
a szép emlékek videói játszódnak szemeink előtt, szinte harakirit hajtunk végre, és
a végkifejlete egy kiadós sírás. Van amikor barátunk vállán, de legtöbbször egyedül.
A könnyek sós tengere csak gyűlik, s vele egyenes arányban lelkünk terhe szűnik.
Felismerjük a miérteket….
Amikor idáig eljut az ember, már nem a könnyein keresztül látja világot, már látja,
hogy süt a nap, és neki is dalolnak a madarak, és rá is mosolyognak az emberek.
Már nincsenek hiú ábrándok, a sebek begyógyultak, és a hegesedés viszketése járja
át a bensőnket.
Elfogadjuk, hogy megtörtént az, mire nem is számítottunk, már nem a fájdalmak
irányítanak, és inkább a szép emlékek őrzése kerül előtérbe. Magyarázatok látnak
bennünk napvilágot, miszerint ennek is meg volt az oka, és nem volt semmi sem
véletlenül, hisz mi nem öl meg minket attól erősebbé válik az a részünk, mi arra
hivatott, hogy küzdeni tudjunk.
Ekkor tér belénk vissza az önbecsülés fénye, és a tudat, hogy az elkövetett hibáink
a tapasztalat gyermeke által segítenek továbbhaladni utunkon.
Ekkor nyílunk meg igazából újra világ felé, de még nem készen egy új kapcsolat
teljes mellszélességel való megkezdéséhez, és néha félelemmel vegyes érzések búj-
nak elő ha ekkor nyílik lehetőség egy új megismerésre.
Sosem leszünk igazából okosabbak, sosem kerüljük el a rég hibáit, és sosem adjuk
fel, mert ez az mit nem teszünk meg senki kedvéért…
A volt pár pedig baráttá “sorvad”, vagy régi ismerőssé, de emlékeinkben őrizzük
a boldog pillanatokat, miknek gyüjtögetésébe születésünk percében kezdtünk
neki….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: