A Kisfiú…

Foto:www.mindenkilapja.hu

Egyszer volt, régen volt, a múlt szá-
zadban született egy kisfiú, ki szőke
volt és kék szemű. Ahogy nőtt, cse-
peredett szerelemes lett a természet-
be. Mindent megnézett, és mindent
megfogott, mi elérhető közelségé-
ben lehetett. Szülei csodálkozására
tücsköt-bogarat hordott haza, és
sosem tudták, hogy a kertben épp 
hangyabolyt vizsgál, vagy épp egy
madárfészket les meg. Vagy akár 
egy körtefa csúcsában élvezi azt,
hogy susognak a levelek, nyomá-
ban pedig mindíg rohant egy 
bozontos eb, ki élvezettel vett részt
harcaiban, melléült mikor a kisfiú 
egy csiga sebességét mérte.
A kert, és a rengeteg fa olyan élet-
szerű játszóteret biztosított neki,
mivel egyetlen”gyártott” játszótér
sem vehette fel a versenyt.

Igen, mondhatni Ő volt az a kisfiú, ki legszívesebben a természetben érezte jól 
magát. S az udvar, és a kert egy kicsinyített nagyvilág volt, benne pedig minden-
nap történt olyan mi felkeltette a figyelmét. Voltak ott kacsák, tyúkok, nyulak és
galambok is. A baromfiudvar főnöke – egy hatalmas kakas – pedig jó barátja
volt…A harcias nagy kakas megérezte tán, hogy nem ellenfél, hanem barát, és 
kéz a kézben sétáltak ki a kertbe, (na jó…kéz a szárnyban) ahol a kisfiú a kakas
kedvencével etette kézből.
Három macsek is teljesített szolgálatot a területen, “Szöszi” ki koromfekete 
bundában leledzett, “Csökött”, ki 3 éves kora ellenére is sihedermcseknak 
nézett ki, és egy dorombolásképtelen kandúr, ki dörmögésével kiérdemelte a 
“Balu” nevet.
E népes kavalkád mikor meglátta a kisfiút megállni a teraszon, pontosan tudta,
hogy ismét valami eszméletlen turrpisság üti fel fejét a területen.
Volt mikor westernhősként puffogtatta végig fapuskájával az egész kertet, de úgy,
hogy Rumcájsz is megirigyelte volna. Volt mikor huszárként hadakozott a szőlő-
lugasban, és volt mikor indián üvöltéstől volt zajos minden, s a ribizlibokrok 
mögött csak egy indián fejdísz és egy rúzzsal kikent hadiarc tűnt csak fel.
A kert végén álló öreg körtefa odujából a fakopáncs érdekes perspektívából 
szemlélhette egy kisfiú fantáziaországát.
Fantáziaország birtokosa szomját-éhét ott oltotta, ebben segítségére egy kerticsap
és rengeteg gyümölcs állt rendelkezésére. Hol eperrel, ribizlivel, málnával, és 
sorolhatnám mi mindennel…
A kisfiú sokszor kijjebb is merészkedett, kis biciklije vadul falta a kilométereket, és
a szomszéd házakban lakó idős asszonyok cserfes kedvence, mondhatni “pótu-
nokájuként robogott házról házra, és mindenkinek segített, vagy csak egy szál 
mezei virággal rontott be, életet vitt azoknak az embereknek a hétköznapjaiba, 
kik megfásult életüket élték.
Szó és hívivőjükké vált, és minden háznál szívesen látott vendégként sütemény 
és frisssen fejt tej várta. Miközben habzsolta a finomságokat locsogott, és idős 
vendéglátói pedig szavait habzsolták, erőt merítve mosolyából…
Robogásait pedig óvó szemekkel figyelték, nehogy valami baj érje kis kedvencüket.
A kisfiú pedig végeláthatatlan szerettel, és odaadással csüngött meséiken és törté-
neteiken, figyelméről csak csillogó szeme árulta el.
Gyermekkor, mi szép és igaz, fantázia, mi a betondzsungelban életképtelen lett 
volna, benne olyan táptalajra lelt, és olyan burjánzásba tudott kis lelkében 
kezdeni, mi sok ember számára irigylésreméltó lehet.
Az a kisfiú mára felnőtt lett, de sosem feledi azokat a napokat, heteket, éveket,
miket így tölthetett, és ez jól van így….

Ez a kisfiú én voltam, s bár ma már fenőttként élem napjaim, mikor nem lát
senki még mindíg szívesen mászom fára, hogy a levelek susogását halljam,
nekem ők suttognak a mai napig, és a viharvert körtefa mindíg szívesen vár…
Rám…