Ripacsok…

foto:www.nlcafe.hu

Szerepek, monológok, drámák, komédiák,
hősi eposzok születnek nap, mint nap…..
Általunk.
Szeretjük a filmeket, a színházat, szeret-
jük látni mások életének, harcának be-
mutatását. De mindenki szerepel valahol
egy szereplőlistán, ha akarja ha nem.
Játszunk, mert játszanunk kell, mert
erről szól az életünk. A saját színdara-
bunkban mi vagyunk a főszereplők…
Nincs szereplőválogatás, nincs próba,
csak állandó premier.
Minden nap új előadás, minden nap
új forgatókönyv, és csak ránk van
bízva a dramaturg is, és a megvilágí-
tás is. Nincs promóció, nincs előzetetes,
Semmi más nincs, csak az előadás, az 
előadás, mi rólunk szól, nekünk.
S mikor véget ér az előadás, mi leszünk
a magunk kritikusai is.

Sokat elcsépelt mondat az, hogy “színház az egész világ…”, de milyen igaz minden
egyes betű benne. Azt nem tudom mikor kezdjük el a színjátékot, de azt hiszem elég
hamar állunk fel a világot jelentő deszkákra.
Nem mintha nagyon akarnánk, de muszáj. Muszáj játszani, ripacskodni már pici
korban kezdve. Miért? Mert fontos a ránk irányuló figyelem, amit megint lehet ta-
gadni, de nagyon felesleges, mert az hazugság.
Sokan élünk ezen a földön, és olyan életet építettünk magunknak, hol kötelező
megjátszani magunkat, mert azt hisszük kell az érvényesüléshez, kell ahhoz, hogy
előbbre jussunk, megszerezzük azt, és azokat miket MI akarunk…
Előadjuk a nagymonológot, a nagydrámát, a hősi eposzaink, siránkozó verseink,
kisregényeinket.
Családi komédiákat élünk meg és családi drámákat, és csak a színpad nem változik,
 minden más igen. Életünk színdarabja folyton bemutatón van, vannak szereplők,
ki eltűnnek, vannak ki kéretlenül lépnek színre és vannak kik újra feltűnnek.
Csak rajtunk áll, hogy hogyan játszunk, mert ha rosszul tesszük lehetünk a saját
darabunkban is mellékszereplők. Ha pedig jók vagyunk egy kis darabból is lehet
főművet csinálni.
Néha elszomorít, hogy emberek mit tesznek a saját életművűkkel, mennyi mindent
rosszul játszanak el. Játszanak barátságot, igaz érzéseket, szerelmet, játszák azt,
hogy boldogok, s van kiről a külvilág el is hiszi ezt, mert olyan profi módon lejtenek
a saját deszkáikon.
A gondom ezzel csak az, mikor végetér egy-egy felvonás visszanézve mit látnak ŐK!
Mikor a lelkiismeret kritikusa felemeli a hangját, és elégedettlen hangon fújjolja
ki mit a felvonás alatt elripacskodtak…
Miért jó az, ha vége az előadásnak, és csak keserű szájíz marad meg benne?
Miért jó az, ha senki nem tapsol, és senki nem emlékszik játékára?
Mert nem adta azt, ami valójában Ő lett volna, felvett egy álarcot, egy olyan álarcot,
mit aztán egész életében hordott, és végül az ki az álarc alatt élte boldog-szomorú 
napjait végleg elsikkadt. A porhüvely, miben élő életét élhette volna, értéktelenné
tette azt mit embernek, igaz embernek lehetett volna hívni.
Lehet és kell is játszani, de azt nem szabad elfelejteni, hogy kik is vagyunk, és
igazából merre is visz utunk. Annyi színpadra lehet felállni, de érdemes megválo-
gatni, mert a szerepek is, és az álarcok is megváltoztatják azokat kik játszák a
darabokat.
Senki se játsza azt a szerepet mi épp őt szedi darabokra, és az idő múlásásval élőként
válik élettelenné…   

Az igazi blogger ismérve az szerintem, hogy nem megfeleni akar azoknak kik
Őt olvassák, hanem az olvasóknak kell megfelelni annak mit a blogger ír….
Ha kíváncsiak a blogger gondolataira, az álarcokra, szerepekre nincs szükség…