| Foto:www.varbak.com |
Anélkül, hogy bárki figyelné és
tudná mindenki partokon üldö-
gél. Még akkor is, mikor lót-fut
a napi harcai közepette. A fur-
csa kétlábú, kit embernek hí-
vunk, tud egyedülis boldog, és
tömegben is magányos lenni.
Ellentmondások vagyunk, és
lehet, hogy nem vesszük észre
azt, hogy milyen parton ülünk
épp…De jó…és kell egyedül
lenni, kell, hogy megértsük azt,
amit belső iránymutatásnak is
lehet gondolni.Azt, hogy érté-
keljük, magunk körül a csendet,
az egyén meghittségét.Számot
vethetünk magunkkal, és végig
gondolhatjuk azt ami velünk
történt..Partok, mik mellett
milliónyi ember üldögél….
Ha valami értelmes létforma erre a bolygóra tévedne, és azt a célt tűzné ki maga
elé, hogy szeretne megérteni, és kiismerni, azt hiszem feladná magának a leckét!
Azért gondolom ezt, mert bár nagyon azt hangoztatjuk magunkról, hogy észirányí-
tású lények vagyunk, pedig dehogy…
Az értelmünket, az eszünket használjuk fel arra, hogy megmagyarázzuk, vagy épp
magyarázni próbáljuk azokat az érzéseket, miket esélytelenül próbálunk irányítani.
Sokan ülnek a szomorúság tava szélén, és mindenki egyedül, mert mindenkinek
jó az, ha megoszthatja a bánatát mással, de igazán szomorú csak egyedül tud lenni
az ember. Ülve a parton, kimeredt szemekkel bámulva semmibe, gondolatok nélkül,
szinte kiürítve azt magából mi fáj és könnyeivel a tavat táplálni.
Kell, hogy szomorú légy, hogy érezd a fontos hiányát, egy személyét, egy érzését….
Csak akkor tudsz igazán erős lenni, ha voltál már elesett is, és persze akkor tudsz
igazán értékelni egy boldog pillanatot, mikor megélted a búnak legmélyebb érzését
is. Lehet mindenféle elméletet gyártani, hogy mi miért történik velünk, de én azt
gondolom, minden indokkal történik, és a véletlen csak azok szótárában tudod
megtalálni kik nem fogadják el azt, ami épp körülöttük történik.
Így hát mikor szomorú vagy, és ott ülsz azon a bizonyos parton, és könnyeiddel
növeled a tavat, néha nézz oldalra, és ne csak saját bajodat lásd meg.
Azokon a partokon melletted sok ember ül, és mindegyiknek a saját bánata fáj
a legjobban. Ha magányodban így nem vagy egyedül, végig gondolhatod azt,
hogy mikor örülsz majd egy pillanatnak, mikor repesve vársz valami jót, ez a
pillanat is kellett ahhoz, hogy ott és akkor épp boldog tudj lenni.
Könnyeink pedig fel fognak száradni, és már nem akarunk a szomorúság tavánál
ücsörögni, és magunk elesettségén keseregni.
Az ember, a gyarló ember imádja magát sajnáltatni, szinte büszkén tárja sokszor
a világ elé mi fáj neki, de legtöbbször egy csak színjáték, hogy felfigyeljenek rá.
Az igazi, kőkemény szomorúsággal egyedül birkózik mindenki.
Aztán, ha figyelsz, hallani fogsz…
Hallani fogsz más embereket, kiknek gondjaihoz, a Te gyarlóságod eltörpülni
látszik, és akkor fogsz a saját fájdalmadon felülkerekedni.
Na akkor fogsz a tó partján felállni, és nem magad fogod sajnálni, hanem az
elvesztegetett időt, mit már indokolatlanul arra használtál fel, hogy sajnáld, és
sajnáltasd magad.
Aztán körül nézel, és rájössz arra, hogy egy gáton ültél, és a hátad mögött is
van egy tó, csak Te annyira el voltál folglalva meddő harcaiddal, bánatoddal,
kesergő szomorúságoddal, hogy észre sem vetted. A másik tó mellett is sokan
ülnek de senki sincs egyedül, mert ŐK a Boldogság tava mellett ültek.
Vagy egy régi mondás…Az éremnek két oldala van….
Én egy kicsit kiegészítem magamban, mert az éremnek van “éle” is!
Ha odaáll az ember látja mindkét oldalt, és maga dönt, hogy melyik
oldalt figyeli épp, de nem veszíti el szem elöl a másikat sem…Nem?
