Egy szép álmot osztok meg veletek…..
A nap lenyugodni készül, mi ezen a szélességi körön szélsebesen zajlik, a nap vakító dühe elszállt, és a fenséges táj aranybarnává változik a lemenő nap sugaraitól simogatva. Még néhány röpke percig bámulhatom e kicsi magaslatról a csíkos nyájakat, a mekegve bőgő kékszakállú gnúkat, a kafferborjak esetlen ugrálását az akáciacsoport árnyékszűrt szélén.
Mögöttem a táborverés csöppetsem halk zaja zavar, így kicsit közelebb húzódom a színes kavalkád felé, magamba szívva minden erejét, vadságát. Fáj a szemem, de nem csak a látvány bódítja el retinám.
Fáj, hogy gukkert olyan szorosan nyomom szememhez, minden mozzanat, árny inspirál. Egy lusta hiénacsoport bandukolása megriaszt egy csoport Grant gazellát, amik vad iramban szökellnek hihetetlen bakugrásokat hajtva végre.
Még van egy kis idő, a közeli kiszáradt fához lépek, lerogyok a tövéhez, és újfent felkapom szemem elé látcsövem. Mozgás…a mintegy kétezer méterre lévő vízmosásból egy oroszlánfalka lépeget elő, álmosunott pofával, nekik most van “reggel”. A vezérnőstény beleszimatol a vadszagban gazdag fűszeres levegőbe, és érdeklődve tekint a kafferok felé, szinte hallom ahogy nyelvével csettint.
Már csak árnyak és szürke foltok mutatják merre indulnak portyázni ma éjjel….
Vaksötétben, szinte tapogatózva botorkálok a tűz felé….
Vérfagyasztó mosollyal ropogtatom a kétszersültet, és iszom a szűrt vizet ami így is borzalmas ízű…
A tűz mellet ülve csendben hallgatom társaim, bár hallásom, érzékszerveim pattanásig feszülnek.
Borsódzik a hátam, szinte érzem a hátamon az éhes tekinteteket, látok zöldes fénypárokat, hallok mély kurrogást, nehéz lépteket. Ember….lehet a Holdon jártál, de itt…itt csak egy vagy a többi között.
Lassan nyugovóra térünk, viszonylagos biztonságot nyújt a “zeriba”, de a tüzet reggelig őrizni kell.
A tábor elcsendesedik, de aludni nem tudok, meredten bámulok ki a semmibe és a “minden” tölt el.
A tábortűz apró, halk pattanásait hallgatom,kint fekszem az ezercsillagos ég alatt s lélegzem. Kinyújtott kezem alatt Afrika vörös földje morzsolódik. Ezernyi zörej hallatszik a magasfű neszezésében. Felnézek a csillagfényben úszó akáciára, leveleit lágy szellő
símogatja, viharvert ágcsonkján egy madár pihen merőn nézve a tüzet, s értetlenül tekint rám, mert a tűz parázsló fénye zavarja
álmában.
Kicsit mozog a föld alattam, az akáciásban tanyázó kafferokat megugrasztotta az éhes fogak hada, aztán eltompulnak a zajok, messzire viszi
őket a szél. Majd hirtelen csend lesz, oly átható, szinte érezni, fogni lehet.
Hirtelen oroszlánüvöltés rázza meg velőm, hogy a szőr karomon égnek áll, a sötétség karmos harcosa a trónjára áll. Hiénák kacagnak a távolból, hallják a kéretlen meghívást. Dzsuma, vezetőnk felkel és dob a tűzre, s mosolyogva mondja: a “nagy úr”
vacsorázik….
Furcsa suttogás volt?…Tudom…de….